Kulturális különbségek

Norvég-pakisztáni

Szombaton, miután hazajöttem a Kastélyból, leültem Hannához, aki a Leon a profi c. film végét nézte, aztán ajánlotta, hogy nézzünk meg egy norvég filmet együtt. Az "Izzat" egy 2004-es film, a pakisztáni alvilágot mutatja be, a norvég maffiával való összefonódásaival együtt. Nem egyedi az eset, ahogy a pakisztáni gyerekek bevonódtak az oslói alvilág mindennapjaiba és ahogy küzdöttek, hogy a családtagjaik előtt megőrizzék a látszatot. Például a szülők nem tudtak norvégul, a fiú pedig úgy iratta alá az intőket, hogy azt mondta, megint kitűnő dolgozatot írt, amit a szülőknek is alá kellett írni. A film azt sugallta, hogy ha a pakisztáni (és egyéb kisebbségi) gyerekek nem illeszkednek be, nem asszimilálódnak, akkor erre a sorsra fognak jutni (például a bandavezér parancsára meg kell ölniük a saját barátjukat). De feltehetőleg ezt a filmet a kisebbségi gyerekek szülei nem látják...


Norvég-szingapúri

Szombat este megérkezett Lars, Trió barátja. Három hónapot töltött Szingapúrban és volt mit meséljen... Részletek az élménybeszámolójából:
Szingapúrban két nagy népcsoport él egymás mellett (de nem együtt): a kínaiak (China Town) és az indiaiak (India City). Tökéletesen őrzik a kultúrájukat, mind az étkezés, mind a nyelv, az öltözködés, az életmód terén. A kínaiaknál még az indiaiak is zsírosabban főznek, Lars többször volt beteg gyomorrontással, ételmérgezéssel. Egy idő után szószt már nem kért az ételekhez, mert az - elmondása szerint - 90%-ban olajból állt. Továbbá a kínaiaknál nagyon ijesztő dolgokat látott: a kínai szépségideál csontsovány és hófehér. Lars szerint szabályosan éheznek... A lányok combja akkora, mint a mi felkarunk és ki sem mozdulnak a házból, nehogy nap érje őket.
A homoszexuálisok életét részletesebben is kifejtette: Ázsiában Lars szerint a párok szórakozással nem töltenek el együtt időt, ha "jól akarják érezni magukat" (have fun), az egyértelmű kinyilatkoztatása annak, hogy szexuális kapcsolatot szeretnének. Az ismerkedés a méretek lekérdezéséből áll (mindenféle méretet). Azért érdekes ez a kérdés, mert Szingapúrban társadalmilag egyáltalán nem elfogadott homoszexuálisnak lenni, így aztán a férfiak kénytelenek megnősülni, márcsak azért is, mert a lakások 90%-a állami tulajdonban van és csak nős ember vehet lakást az államtól. Így aztán a feleségnek sincs meg a társadalmi elismertsége, sem a boldogsága, mert a férj máshol keresi a boldogságot, aki mindeközben rosszul érzi magát amiatt, hogy egy másik embert boldogtalanságba kényszerít. Érdekes, a partnerek sűrű váltogatása viszont elfogadott és nagyon direktek, szókimondóak (ld. az ismerkedést...). Válni viszont lehetséges (de gondolom nem túl gyakori.) Én ezeddig azt hittem, az ázsiaiak zárkózottak...

Egy kis történelem

Ma a királyi kastélyban voltam (Slott), ahol 1 órás angol idegenvezetés mellett megnéztünk 15 termet két szinten és sokat megtudtunk a norvég királyi ház történetéről. Íme egy kis ízelítő.

Norvégiában 1380-ig norvég király uralkodott, majd ettől az évtől fogva Norvégia Dánia része lett. A napóleoni háború következményeképpen 1814-ben vált Norvégia függetlenné (a nyilatkozat aláírását ünneplik május 17-én). Néhány hónappal később unióba kényszerültek Svédországgal, ezúttal már független nemzetként, de közös királlyal és külpolitikával. A svéd királynak minimum évente egyszer Norvégiába kellett látogatni... Az egyenrangúság elve ellenére az unióban Norvégia nem volt egyenrangú Svédországgal (ez utóbbi határozta meg a külpolitikai lépéseket) - és ez nem tetszett a norvégoknak. A norvég parlament létrehozott egy saját konzuli hivatalt, de a svéd-norvég király, II. Oscar nem ismerte el azt. A norvég parlament feloszlott és a király nem tudta megoldani a helyzetet, így 1905-ben felbomlott az unió.

Mivel a norvég királyi ház lényegében már nem létezett, "szerezni" kellett valahonnan egy királyt. A svédek ugye szóba sem jöhettek, a dánok közül viszont volt egy jelölt (nem ellentmondásos a többszáz éves dán uralom után dán királyt meghívni?). Károly (Carl) dán herceg azért is volt megfelelő jelölt, mert távoli norvég felmenői voltak, sőt, mi több, Maud hercegnő volt a felesége, aki VII. Edward király és Alexandra hercegnő brit uralkodópár gyermeke volt (és ezidőtájt a norvégok a britek segítségét remélték). Károly hercegnek és Maud hercegnőnek fia is volt már, tehát a trón további sorsa sem volt kérdéses. Karl Haakon-ra (királyként VII. Haakon) (ejtsd: hókon), fia pedig Olav-ra (e.: úlav) változtatta a nevét. 1905 novemberében hajóztak Dániából Norvégiába, hogy elfoglalják a trónt. Közel 600 éve nem volt a norvégoknak saját királya ezidáig... 1906 júniusában koronázták meg őket, ami Norvégia végleges függetlenségét jelentette. 1937-ben megszületett V. Olav fia, az új trónörökös, akinek tiszteletére az újságok vasárnapi számot is megjelentettek (ami amúgy nem volt szokás).

1940 áprilisában a németek bevonultak Norvégiába, a királyi család még időben először Svédországba, majd Amerikába menekült Roosevelt meghívására (ekkor a jelenlegi király, V. Harald 3 éves volt). Csak 1945 nyarán tértek haza. Ekkor már V. Olav volt a király, akit 1957-ben szenteltek fel, de nem koronáztak meg. Felesége, Martha svéd-dán hercegnő volt, de sosem lehetett királynő, mert 1954-ben meghalt. Így Norvégiának 34 évig nem volt királynője.

1991-ben, apja halála után Harald herceg lett a király, V. Harald-ként. Későbbi feleségét, Sonját 1959-ben ismerte meg, de 9 évet várniuk kellett a házasságal, mert Sonja felső-középosztálybeli családból származott és Harald nem vehette el, amíg engedélyt (törvénymódosítással..) nem kapott. Sonja képzőművészetet, iparművészetet és divattervezést tanult, több kiállítása volt már és rendszeresen részt vesz művészeti eseményeken - mind alkotóként, mind vendégként. Néhány ruháját is maga tervezte, pl. amit az 50. születésnapján viselt (láttam kiállítva, rémes :-)) Idén a királyi pár 70 éves, Harald februárban töltötte be, Sonja júliusban fogja. Ez utóbbi tiszteletére (a korábbi kerek évfordulókhoz hasonlóan) prominens vendégeikkel körbehajózzák Norvégia egy részét, több part menti településnél is megállva. A hajózás amúgy is kedvelt tevékenység a királyi családban, V. Olav olimpiát is nyert, V. Harald pedig több bajnoki címet.

Egyébként ma nyitotta meg újra kapuit a királyi palota, ahogy minden évben van idegenvezetés a nyári időszakban. Idén a királyi pár 70. születésnapja alkalmából kiállítást is kialakítottak 3 teremben. A "Kis Ceremóniateremben" láthatóak dokumentumok, képek V. Harald és Sonja királynő gyermekéveiről (pl. hanglemez az egykori herceg karácsonyi beszédével, amit gyermekként kellett mondjon a népnek, úgy, hogy norvégul nem is tudott teljesen, hiszen 5 évet az USÁ-ban élt). A Bálteremben bemutatják a király és a királynő találkozását 1959-ben egy, a katonai akadémia végzőseinek rendezett bálon, majd az eljegyzést és az esküvőt fotókon, az akkor viselt ruhákat. Ez a termet a Berlini Színház koncertterme és a koppenhágai Christiansborg Palota Nagyterme ihlette, különlegesen díszített, és még különlegesebb, mert egyik épület sem látható már egykori formájában azok közül, amelyek ezt a termet ihlették. A királyi család mindennapi életéről is van itt egy kisebb tárlat, a gyerekekről, unokákról. A Bankett-teremben pedig a királyi családnak küldött ajándékokat mutatják be, többek között azt az étkészletet, amit a terem díszítéséhez igazodva készítettek el (a fal díszítése visszaköszön az étkészlet mintáján). Az épület maga nem túl régi, kevesebb, mint 100 éves, mert 1905-től épült kb. 20 éven át, de csak 1949-től használják, a '90-es években újították fel. Először laktak is benne, manapság csak hivatalos eseményekkor használják, ill. itt van a király és a királynő irodája (Sonja királynő az első nő, akinek irodája van a kastélyban), valamint minden pénteken az egyik teremben találkozik a király és a miniszterek. A termek egyébként sok év sok kultúráját tükrözik, vannak modernebb, egyszerűbb díszítésű termek és olyanok is (pl. az étkezők), ahol a pompeii stílus elevenedik meg. Az egyik termet Trónteremnek hívják, noha a trón ma már nincs ott, hanem a Parlamentben helyezték el. A király dolgozószobája előtti terem az ún. Madárterem, mert itt a falakon Norvégia madárvilága és tájképek, valamint templomi fafaragásos motívumok figyelhetők meg (segítendő a hosszú, unalmas várakozás elkerülését, ugyanis egykoron bárki bemehetett a palotába, hogy beszéljen személyesen a királlyal, de nem tudhatta, mikor ér rá a király). Megoszlanak a vélemények a madarak számáról... A vendégeknek kialakított szárnyban voltunk az ún. Mandela-teremben, amely azért kapta Mandeláról a nevét, mert ő volt az első, aki vendégként szállt itt meg. Útközben jártunk az Előcsarnokban is, ahonnan nyílik az az erkély, ahonnan a királyi pár integetni szokott május 17-én. Valamint itt fogadják a prominens vendégeket, szép a kilátás a városra és a Karl Johans gatéra. Érdemes meglátogatni a Katélyt, szép élmény, ráadásul nem olyan fenséges és tekintélyt parancsoló,mint sok más hasonló épület, hanem itt is érzékelhető, hogy a norvégoknál a király is csak egy a nép fiai közül (pl. V. Harald állami iskolába járt).

Mivel képeket nem lehet készíteni, kérlek, nézzétek meg a linkeket! Jó szórakozást!

Mami és Attila Osloban

Június 6-12. között édesanyám (Mami) és párja, Attila jöttek el meglátogatni. 6-án, szerdán a reptéren vártam őket, a gép csak bő 1 órát késett... Ahogy megérkeztek, vonattal jöttünk be a városba, a vonat is késett technikai okok miatt. Így kb. este 7 óra után értünk haza hozzám, tettünk-vettünk, aztán bementünk a városközpontba az Oslo kártyáért, amit már megrendeltem és másnaptól volt érvényes. Természetesen az információs központ már 8-kor bezárt (mi néhány perccel utána értünk oda), annak ellenére, hogy az általuk kiadott információs füzetben leírtak szerint este 10-ig vannak nyitva... Kicsit még kószáltunk a belvárosban, majd hazasétáltunk.

Másnap én már nyitáskor (reggel 7-kor) az információnál voltam, kiváltottam az Oslo kártyákat (ami érdekes módon nem névre szóló, mint pl. Salzburgban volt), bedobtam a saját postaládánkba és elmentem dolgozni. Napközben Mamiék a Kultúrtörténeti Múzeumban és a Nemzeti Galériában jártak, megnézték a Királyi Várat és a Parlamentet (ez utóbbit belülről is, készségesen beengedték őket, nem úgy, mint otthon tették volna). Mindenhol elboldogultak minimális angoltudással is, a norvégok barátságosak és segítőkészek voltak. Aztán az Egyetem parkjában találkoztunk (nem kis feladat volt megtalálni őket... - ld. kép),

megkóstoltuk az igazi török kebapot (jobb, mint az otthoni!), voltunk a Vigelands-parkban (én már negyedszerre!), ahol találkoztunk a cseh gyakornokkal, Andrzej-jel (ő egyedül nézelődött). Attilának nagyon tetszettek Vigeland szobrai, Maminak inkább a park (ahonnan még a holmenkolleni síugrató is látszott!).
Este még elmentünk moziba (nagy merészség volt Norvégiában, ráadásul egy francia filmre), az Edith Piaf életéről szóló La vie en rose c. filmet néztük meg, ami norvég felirattal és francia szöveggel is egész érthető volt. Hazáig sétáltunk az Aker Bryggétől, itthon jóllaktunk garnélarákkal, lazaccal, és minden más jóval.

Másnap Mami és Attila az Oslo fjord partján járt, láttak hatalmas óceánjáró hajót (aminek az orrán leszállópálya van...), a híres vitorlásverseny (Faerder regatta) startját, amin a király is rendszeresen indulni szokott (tavaly meg is nyerte). Látták az Akershus erődöt kívül-belül, hatalmas, gyönyörű termekkel. Ezután Bygdoy félszigeten jártak a Viking Hajómúzeumban, a Kon-Tiki Múzeumban, a Skanzenban és a Fram Múzeumban (ez mutatja be az Északi-Sark meghódításához használt hajót és eszközöket). Munka után a Skanzennál találkoztunk, aztán lesétáltunk a partra, láttunk néhány egzotikus épületet (követségeket) és komppal jöttünk vissza a Városházához. Abból is látszik, hogy a norvégoknak a hajó is csak egy tömegközlekedési eszköz, hogy a városi bérlet érvényes a kompra is... Estére foglaltam asztalt a Lorry Étterembe (akkor még nem is tudtam, hogy milyen felkapott hely, állítólag norvég és külföldi hírességek is szívesen járnak ide, többek közt Robbie Williams is itt járt nemrég). Nagyon finom rénszarvashúst ettünk vörösáfonyával, a kerthelyiség barátságos és hangulatos volt, az emberek szinte sorban álltak az asztalokért. Megkóstoltuk a búzasört (fehér sör) és a helyi édességeket is :-) Aztán hazagurultunk :-D

Szombaton a 11-es expressz busszal utaztunk Tjömébe, ahonnan a térkép szerint már csak egy rövid út vezetett volna a Világ Végére (Verdens Ende). A térképen persze nem volt mérték... Kb. fél órás gyaloglás és többszöri érdeklődés után kiderült, hogy gyalog nincs is olyan közel, nemhiába a világ VÉGÉRE akartunk menni... Szerencsénkre 50 (!) perc után jött egy busz (ami egyébként 2 óránként jár), így volt időnk ebédelni (piknikezni). Amikor leszálltunk a buszról, még nem sejtettük, milyen lávány vár ránk, hiszen erdős részen vezetett az út... egészes a kietlen sziklás partig. A világ végén hatalmas, a víz által selymes-gömbölyűre koptatott kopár sziklák (többnyire vöröses-szürkésre festve) meredtek ki a tengerből. Sehol egy fa, csak néhány moha és páfrány utalt arra, hogy még itt is van élet. Na és persze a vijjogó sirályok (itt nem az Oslóból jól ismert feket fejűek, hanem nagyobb testű és fehér fejű madarak voltak) és a sütkérező emberek itt is megjelentek. A Világ Végét egy régi világítótorony másolata (balra) őrzi, Szküllát és Karübdiszt nem találtuk.
Visszafelé megálltunk Tönsbergben, ami egy 9. századeli település, a dombtetőn egy várrommal (amit csak távolról láttunk az idő szűke miatt). Természetesen itt is volt élet a fjord partján, egy kisebb helyi fesztivál révén. Este Mami még kitalálta, hogy sétáljunk kicsit Oslóban, mutassam meg, hol dolgozom. Én teljesen el is felejtettem a Ringneshez közeli vízesést, mondtam is, hogy nincs is arrafelé semmi különös :-) Mamiék meg csak ámultak, hogy milyen szép (persze este ki volt világítva, így még szebb volt).

Vasárnap végre kipihentük az előző napok fáradalmait, aztán elmentünk a Munch Múzeumba, ahol Munch néhány képén kívül az osztrák Schiele képeit és rajzait is kiállították (ez utóbbi nekem nagy trauma volt). Majd meglátogattuk a Botanikus Kertet, találkoztunk véletlenül a lengyel gyakornokkal, majd besétáltunk az óvárosba, végig a főutcán (Karl Johans gate), ahol őstermelők árulták a termékeiket, szerte az egész országból. Szinte mindent meg is lehetett kóstolni, így megtudtuk, milyen kecskesajtokat, különböző ízesítésű (boros, erdei gyümölcsös, stb.) rénszarvas-szalámikat (az előbbi fajtából vettünk is a fiúknak), süteményeket, rebarbara-italt, lekvárokat, fenyőmézt, créme bruillé-t készítenek Norvégia különböző tájain. Kóstoltunk valami furát is, ami barna volt, mint a marhahús, csak sokkal rágósabb (grillezve) - és a tippem beigazolódott, ez volt a bálnahús. Állítólag egy-két évtizede még tiltott volt itt is, ma csak a világ (szinte összes) többi országában tilos forgalmazni. Kisétáltunk az Aker Bryggéhez is, de itt sajnos már épp véget ért a program. Aztán láttunk pár képet egy természetfotós fantasztikus képeiből (kiselefánt!), ide még később visszamegyek megnézni alaposan az összeset!

Hétfőn sajnos megint munkanap várt, kevés izgalommal, de délután együtt voltunk Grönlandon, a bevándorlók negyedében, ahol végigjártuk az egzotikus (pakisztáni, indiai) textilboltokat, ettünk az Ali Baba török étteremben (ahol én már korábban jártam Karival) a magyar ízekre kicsit emlékeztető finomságokat. Mami megállapította, hogy ebben a városban nincs egy normális cipőbolt (lehet, hogy egykori norvég tanárom ezért mondta, hogy Budapest a cipőboltok városa?!?), aztán vettünk pakisztáni textíliát :-) Itthon a csomagolás után még éjfélkor nekiindultunk újra megnézni a vízesést és haza is értünk hajnali 1-re, kb. kettőkor aludtunk el, hogy másnap 6-kor keljünk, hogy kimenjünk együtt a pályaudvarra (Mamiék meg tovább nélkülem a reptérre). Mondtam is másnap a főnökömnek, hogy a szüleim úgy élvezték az ittlétet, mintha huszonévesek lennének, különösen a hosszú, világos éjszakákat. :-) Mondjuk én nem bántam, hogy ilyen fiatalosak, rengeteget sétáltunk (ők különösen, amikor én dolgoztam), nagyon aktív pihenés volt és végre velem is történt valami. Már aznap, amikor elmentek, hiányzott a jó társaság, hogy nem az üres lakásba kellett hazajönnöm. Kedden délután senki nem volt itthon, Trió még Mallorcán, a svéd lányokat meg ki tudja... Itthon árválkodtam, tévét néztem, olvastam, és úgy éreztem magam, mint egy szingli. Mami, gyertek vissza! :-)

Az első nyári hétvége

Jó régen nem írtam már, most először lássuk, mi történt 2 hete!

Június elsején nyárnyitó Hawaii buli volt a Ringnesnél. Úgy látszik, a norvégok imádják a Hawaii partykat, az AIESEC táborban is volt egy. Mindenki virágos mintás dolgokba vagy Hawaii feliratú ruhákba öltözött és művirág-láncot kapott a nyakába a welcome drinkhez. Nekem nem sok kedvem volt bulizni, szakadt kint az eső és kb. 12 fok volt, az eredetileg a teraszra tervezett buli így végül beltéri lett. A dekoráció nagyon ötletes volt. Sajnos nagyon kevés ember jött el a rossz idő miatt, kb. 60-an voltunk (máskor 160-an szoktak lenni). Az előre elkészített vacsora (grillezett virsli, hússzeletek, héjában sült krumpli, saláták) finom volt, a zenészek (egy kb. 15 fős fúvószenekar) nagyon jó tánczenét játszottak és egy kolléga még meg is táncoltatott (remélem, Peti féltékenykedsz, a férfi 70 és a halál között van :-))
Megismertem a Ringnesnél dolgozó svájci srácot végre, akivel jót beszélgettünk róluk, rólunk és a norvégokról. Egy idő után Arild, a főnököm is csatlakozott. Később vele négyszemközt is beszéltem az ő elvárásairól, az enyémekről a gyakorlatommal kapcsolatban. A saját szemléletem megváltoztatása lesz a kihívás ebben a gyakorlatban, nem maga a munka. De valahol minden AIESEC gyakorlat erről (is) szól. Fura, hogy egyenrangú partnerként kezel a főnököm, hiszen egy hierarchikus kultúrából jövök. Fura, hogy azt várja, én,mint kívülálló, aki rálátok a Ringnesre, adjak tanácsot, hogy mit változtassanak. Hiszen 3 hónap alatt még alig láttam, alig tapasztaltam! Úgy tűnik, a következő 3 hónapban sem vár rám sok munka...


Szombat reggel végre kisütött a nap, nagyon is. Hirtelen a 12 fokból 25 lett, igen, itt így mennek a dolgok. Egyik napról a másikra radikálisan megváltozik az idő. Aznap volt Osloban a zene napja, több utcát lezártak és sátrakat állítottak fel, ahol mindenféle zenészek, bandák, énekesek, DJ-k játszottak-énekeltek. A képen épp Karival ülünk a Városháza előtti téren és rockzenét hallgatunk. Érdekes, bárhol leültünk, az adott banda az utolsó számba kezdett bele :-) Így aztán mindig továbbálltunk. A koncertek körbejárása után fagyiztunk az Aker Bryggénél (az első nyári, kültéri fagyi!!), ebédeltünk Grönlandon egy török étteremben (előjöttek a hazai ízek, lehet, hogy a magyar konyhának tényleg sok köze van a törökhöz, ahogy azt Gabi párja, a török Kemal említette nekem egyszer?!?). Az ebéd után hazajöttünk hozzám, Kari és Trió boroztak, aztán kimentünk a mellettünk lévő parkba az afrikai koncertre. Leültünk a fűbe egy plédre és élveztük a napsütést és a zenét este 7-kor. A koncert 8-ig tartott, akkor hazamentünk, megnéztünk egy DVD-t (The Prestige), aztán majdnem éjfélkor eldöntöttük, hogy elmegyünk bulizni. Rögtön a főutca felé vezető úton, a sarkon találtunk is egy helyet, ahol nagyon jó reggae zenét játszottak, csak sajnos ők is nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, abbahagyták (ez valami rossz ómen?). Így továbbmentünk zenés-táncolós helyet keresni. Eltartott egy darabig, mire találtunk egy jó bulit, voltunk bent vagy 3-4 másik helyen is, de vagy a zene nem volt jó, vagy a hely maga nem tetszett, végül véletlenül összefutottunk Kari egy ismerősével, aki ajánlott egy reggae-koncertet. Nagy nehezen odataláltunk, út közben találkoztunk azokkal is, akik abból a buliból jöttek, ahonnan mi is indultunk. Egy afro srác mondta is nekem az utcán, hogy nagyon jól táncoltam az előző buliban :-) A koncert nem volt olyan jó, mint az első, de a hangulat itt is nagyon jó volt. Láttam kerekes székes srácot táncolni a zenére a barátnőjével, aki kísérte. Engem egy brazil és egy kongói fiú is megtáncoltatott, összességében nagyon jó volt (azt hiszem, Peti, itt az ideje, hogy kicsit Te is belehúzzál, hihi). Háromkor ez is véget ért és hazasétáltunk Karival, ekkor már világos volt. Most először történt, hogy ilyen sokáig kimaradtam, de így nem nehéz biztonságosan bulizni, ha még világos van, amikor elkezdjük és már világos, amikor hazamegyünk és alig telt el közben 3-4 óra... Fél négykor megreggeliztünk Karival és négykor bedőltünk az ágyba, aludtunk is kb. 11-ig. Máshol a gyakornokok így élnek minden héten :-)

Vasárnap Kari hazament és megbeszéltük, hogy fél nyolckor találkozunk a mozi előtt. Ugyanis este 8-ra volt mozijegyünk, a Goya szellemei (Goya's ghosts) c. filmre. Elég érdekes volt.. Mindenesetre elgondolkodtató és tartalmas, a végén nem is tudtam, hogy hogy lett ilyen hirtelen vége... Nekem való volt, nem úgy, mint a Gyűrűk ura :-) És már csak 3 nap volt Mamiék érkeztéig :-))

Telemark

Első nap (szombat)

Reggel fél nyolckor találkoztunk Carstennel, hozott friss péksüteményt, ezt, és a romlandó dolgokat kiettük a hűtőmből, majd fél 9 és 9 között elindultunk az Oslotól nyugatra fekvő Telemark megyébe. Eredetileg a part mentén akartunk lemenni Kristiansand-ig, de beláttuk, hogy túl messze van, így be kell érjük egy megyével. A táj sokszínűsége (és közelsége) miatt esett a választásunk Telemarkra.
11 órakor már egy hatalmas tó (fjord?) mellett autóztunk és többször megálltunk, annyira szép volt a kilátás. Kb. 10 perccel később szemünk elé tárult egy gyönyörű havas hegy, a maga teljes valójában. Ez lett a kedvenc hegyem a környéken :-) Amúgy Rjukan nevű kis településre tartottunk, ami a Hardangervidda hegység és nemzeti park területén fekszik. Először szállást kerestünk, találtunk is egy szimpatikus kis faházat (hytte-t) a "faház-városban". Aztán gyalog elindultunk felfedezni a környéket, megkeresni a felvonót és kirándulni a hegyen.

Rjukan
Ez a kis település a norvég ellenállás jelképe lett. Híres a vizierőművéről és az 1943-ban itt történtekről. A régi vizierőmű elég lerobbant, állítólag valamelyik részében múzeum működik, az új erőmű már modern, de kívül esik a városon, csak a hegyről láttuk. Az egyik legnagyobb (még norvég) cég, a NorskHydro tulajdonában van - a város így leginkább iparvárosnak néz ki. 1943-ban szabotőrök hallatlan hősiességgel állították le a nehézvíz előállítását és ezáltal azt, hogy a németek kifejlesszék az atombombát. Eredetileg brit és norvég kommandósok hajtották volna végre az akciót, de töb szerencsétlenség után ez kudarcba fulladt, végül másodszorra csak norvégok vettek részt az akcióban. Ennek a nyomait őrzik kiállított tárgyakkal a felvonónál is.

A Krossobanen felvonó Skandinávia legrégibb kábeles (?) felvonója, 1928-ból. A mai napig csak 2 kabin jár rajta, egy kék és egy piros, amelyeket erdei gyümölcsökről neveztel el: fekete áfonya és piros áfonya. Állítólag a NorskHydro azért építtette, hogy Rjukan lakói télen-nyáron láthassák a napot... Gvepseborg (886 m) hegyre vitt fel, ahonnan Norvégia kb. 1/6-át lehet látni! Majd elindultunk egy rövidebb túrára. Kis gyaloglás után nagy meglepetés fogadott, kilencszázvalahány méteren hó volt!!! Néhol az út keresztül is ment a havon, elég hamar vizesek lettünk, de persze az élmény hatalmas volt. Ráadásul végig olyan érzésem volt, hogy nem Norvégiában vagyok, hanem Ausztriában :-) A hegy tetején egy nagy plató van, ahonnan körbe minden irányba havas hegyeket lehet látni. Néhol a platón kis tavak keletkeztek a megolvadt hóból, patakok csörgedeztek, de élőlényt egyet sem láttunk. Ebéd után elindultunk lefelé, hogy elérjük az utolsó lemenő járatot 3-kor. Érdekes módon le kellett telefonálni fentről, hogy jöjjenek fel értünk, pedig még menetrend szerinti időben voltunk...

Kis faházunk elé kitettük cipőinket száradni (szerencsére az enyém alig volt vizes) és élveztük a napsütést. Ezután jött a vacsora beszerzése c. hadművelet. A ház megtalálása előtt láttam a város elején boltot, ami szombaton 8-ig nyitva szokott lenni. Mivel nekem volt száraz cipőm, én mentem felderíteni a terepet kb. 6 órakor. Mivel Pünkösd előtt voltunk ott 1 nappal, a bolt már 4-kor bezárt... Felmentem a városka másik végébe a másik boltba, az is zárva volt, a harmadikon meg bejáratot sem találtam.... Kb. másfél óra alatt sikerült vacorát szereznem egy gyros-os szerű helyről (sok finom rántott csirkét), mire már mindent tudtam a városról: a rendőrség, a gyógyszertár, a mozi, a templom helyét, de minden kihalt volt és zárva. Mintha az egész városban egy lélek sem lakott volna. De jól megvacsoráztunk, én ezzel kb. 20 km-t gyalogoltam aznap, így elfáradva (jó és tartalmas beszélgetés után) nyugovóra tértünk emeletes ágyainkban.


Második nap (vasárnap)

Reggeli után Heddal felé vettük az irányt. Itt található az ország legnagyobb árboctemploma, ahol misére készülődtek, így benézhettünk az oltárhoz is.

Felsétáltunk a közeli dombra, ahol a jellegzetes telemarki gazdasági épületet (csűrt) láthattuk, aztán elautóztunk a Telemark csatornához (Telemarkkanalen). Ez fjordok láncolata, amit korábban hajózhatóvá tettek, hogy a jeget és a faárut ezen szállíthassák. Korábban a neten kinéztünk egy hajóutat, de a hotelnél, ahol az autót hagyhattuk volna, felvilágosítottak, hogy még nincs főszezon (majd csak jövő héttől lesz), és még nem járnak a hajók. Menjünk másnap Skienbe, ott próbálkozzunk. Ez nem volt járható út, mert tudtuk, hogy hétfőre esőt ígértek, esőben hajózni meg nem jó. Így aztán úgy döntöttünk, egy részét megnézzük a fjordoknak autóval. Piknikeztünk a parton, megálltunk Ulefuss-ban és Lunde-ben, ahol láttuk, hol, milyen zsilipekkel engedik be a hajókat a kikötőbe, és a hegyi utak mentén sok helyen szálltunk ki körülnézni. Ez a rész a Hargitára emlékeztetett nagyon :-) Nagy fenyőerdők, hegyek körbe-körbe. Este Skienben akartunk megszállni, mire odaértünk, már szakadt az eső és hideg volt. Egyik kinézett szálláshelyünkön sem volt szabad hely, vagy nagyon drága volt. Aztán felhívtuk Alexet, aki Skienben (román) AIESEC gyakornok (és korábban írt nekem, hogy szóljunk, ha ott járunk, üljünk be együtt valahova). Tudván, hogy az AIESEC-eseknek jó kapcsolataik vannak, Alextől kértünk segítséget és néhány telefon után el is helyezett minket egy ír lánynál (aki ráadául sem is AIESEC-es, hanem IAESTE-s). Így működik ez otthon is, ha valakinek segítségre van szüksége, megtaláljuk a módját :-) Rachel (aki ír) egyedül lakik egy nagy lakásban, így mindhármunknak külön szobája volt. Pontosabban Carsten az egyik (üres) szobában aludt a földön hálózsákban, és a nappaliban a heverőn, de volt meleg helyünk, Rachel személyében jó társaságunk és mindez ingyen.

Este még elmentünk egy hangulatos helyre, a Lundetagen Pubba, ahol megkóstoltam a helyi, skieni sört, a Lundetagent. Sajnos az igazság az, hogy sokkal jobb, mint a Ringnes sör, nem keserű!!! Aztán a szakadó esőben hazamentünk, Carsten (mivel ő nem ivott), hazavitte Alexet, aki igencsak messze lakott) én meg beszélgettem Rachel-lel. Ez nem volt egyszerű, az ír kiejtése kicsit megnehezítette a dolgot... Kiderült, hogy nem is kötelező Írországban írül tanulni, meg kihalóban van a nyelv, ami teljesen különbözik az angoltól mind kiejtésben, mind nyelvtanban, de a kultúra is más, nemcsak a nyelv.


Harmadik nap (hétfő)

Reggel Rachel reggelivel fogadott minket (miután 8-kor eldöntöttük, hogy a szakadó esőben nem indulunk el), aztán még jót beszélgettünk a norvégokról, az írekről, britekről, és persze a németekről és magyarokról is. Rachel mondta, hogy mennyire fura volt neki, hogy a norvégoknál nincs rendes kiszolgálás pl. az éttermekben, kicsit hitetlenkedtünk, nekem mások voltak a tapasztalataim.

Amikor csendesedett az eső, elindultunk Kragerö-be, a tengerparti kisvárosba, amely a jellgzetes fehér házairól és szigetcsoportjáról híres. Az idő hideg és szomorkás volt, kicsit mi is, hogy ilyen hamar véget ért ez a kis kirándulás. Megnéztük Munch szobrát, aki itt festett egy időben (az ő híres képe a Sikoly), bejártuk a várost, az egyik kis szigetet. Ez Kragerö a szomszédos szigetről:


Kragerö-ből Sandefjordba mentünk, nagy nehezen találtunk egy helyet, ami nyitva volt és enni is lehetett valamit. Itt kiderült, hogy Rachelnek volt igaza a kiszolgálást illetően. Oda sem jöttek hozzánk megkérdezni, hogy mit akarunk (focimeccs volt és nem is rendes étterem volt, mert a könyv által megadott címen más volt, mint amit a könyv írt). Végül nekem kellett odamenni a pulthoz és tört norvégsággal elmondani, mit szeretnénk. A (vélhetően török) fiú nem is tudott angolul, így norvégul kellett elboldogulni. A vacsora után megkerestük a Torp repteret, rendben otthagytuk az autót, vártunk a buszomra, közben Carsten becsekkolt. Szomorú volt az elválás, olyan érzéssel, hogy egy nagyon jó barátra leltem, de nem tudom, mikor látom legközelebb, az érzés leginkább olyan volt, mintha örökre váltunk volna el. Este 11-kor már itthon is voltam és beszélgettem Petivel :-)

Szép emlékekkel, nagyon jó beszélgetésekkel, sok nevetéssel és legfőkébb gyönyörű tájjal, erdővel-heggyel-folyóval-fjorddal teli volt ez a hétvége. És nemsokára jönnek Mamiék!!!!

Puszi!